6. Isten vezetése a költözésben

A Sopronba költözés: sok tervünk volt, a költöztető cégtől, a barát+utánfutó kombináción keresztül a teherautó bérlésig. Zénót is kértük, hogy segítsen, de neki a két lehetséges hétvége közül a második volt megfelelő. Viszont a felesége a terhességének a vége felé járt, így bizonytalan volt, hogy ráér-e. Később kiderült, hogy a tervezett költözés idejére már meg is született a kislányuk. :) A bérelt teherautót az öcsém vezette volna, de bizonytalan volt az is, hogy a kolis költözésük hogyan alakul. Aztán egyik reggel anya bejött a szobába, körbenézett, és azt mondta, hogy szerinte beférünk az utánfutóba és az Opelbe. Tehát Apa költöztet. Augusztus 27-én, két nappal az olasz szóbeli nyelvvizsgám előtt Apa, Dávid és Csongor elköltöztettek bennünket Sopronba. Otthon szinte az egész család segédkezett a pakolásban, Sopronban pedig a barátaink.

A megrakott utánfutó, rajta többek között a hűtőnk és a piros "kanapé",
amit még Molnár Mamáéktól kaptunk. :)

Szeptember 2-án, szombaton meglátogattuk Budapesten Istvánékat, akiknek a garázsát használtuk. Elmeséltük nekik az elmúlt időszak eseményeit. Ők pedig azt mesélték el, hogy aznap, amikor költöztünk, elromlott az autójuk. Még jó, hogy nem ők költöztettek, mert akkor gondban lettünk volna.

Szeptember 3-án Dávidék (az öcsém és Niki, a párja, azóta menyasszonya) elvittek minket Győrbe a Suzukival, mert ők aznap költöztek az egyik koliból a másikba. Onnan Csongor anyukájával mentünk Sopronba. Még jó, hogy ő is jött, mert aznap este nem sikerült beüzemelni az internetet. Hétfőn Csongor anyukája várta a szerelőt, amíg Csongor Győrben, én pedig Sopronban dolgoztunk.

Így vezetett bennünket Isten a 2017-es, eseménydús évben.

5. Búcsúzás az ingóságoktól, avagy Isten gondviselése a nehézségekben 2. rész

A történet első része itt olvasható.

Május 28-án, vasárnap felmentünk Csongorral a garázsba, pakolászni. Kiteregettük a könyveket, a kis piros "kanapét", átrendeztük a dolgokat, szanáltunk. A kanapé egyik részét is kihoztuk, már vékony rétegben fehér penész nőtt rajta, leginkább a nem kárpitozott részein látszódott. Csongor lefújta Szavo-val, ahol csak tudta.

István mondta, hogy kérdezzük meg Ádámékat, hátha kell nekik a kanapé. Ádámék Vácon laknak. Hazafelé írtunk nekik, küldtünk képeket is. Azt mondták, hogy épp le akarták cserélni az ő kanapéjukat és tetszett nekik. Mondtuk, hogy elázott és mi nem tudjuk hová tenni, és hogy már penészedik. Azt mondták, nem gond, majd kitakarítják.

Istennek hála, meg tudták menteni, Istvánék autóval, utánfutóval elvitték Vácra, ott kiszárították az udvaron. Isten kegyelme, hogy pont kánikula volt és egy nap alatt megszáradt úgy, hogy reggel még ecetes vízzel átmosták. Az egész szobájukat át kellett rendezni ahhoz, hogy beférjen rendesen a kanapé. Küldtek róla fényképet (lásd: lentebb), amin úgy meghatódtam, hogy majdnem sírtam. Az összes holmijaink közül a kanapéról volt a legnehezebb lemondanom, de Istennek hála (tényleg nagyon hálás vagyok érte), nem kellett, mert a barátaink be tudták fogadni és így nem kellett kidobni. Az igaz, hogy már nem a miénk, de tudjuk, hogy jó helyen van.

Editke kanapéja az új helyén. :)

A garázsban maradtak holmik, amik strapabíróbbak voltak.

István mondta, hogy lehet, hogy használnák mégis a garázst, mert nemsokára fizetős lesz a parkolás a környéken. Szóval a maradék holmikat is haza kellett hozni. Apát már nem mertem megkérni, mert amúgy is sokáig dolgozik, és tudom, hogy nem szeret költöztetni (meg már úgyis megjárta egyszer ezt az utat).

Annyira örülök, és hálás vagyok Istennek, hogy Zénó lett annak idején a témavezetőm. Nagyon segítőkész és van egy kisteherautója. :) Már pár éve nem dolgoztunk együtt, de a jó viszony megmaradt. Szívesen segített, azt mondta, hogy akár utánfutót is tud hozni, ha az autója nem lenne elég. Befértünk az autóba.

Otthon jó alaposan kimostuk a ruhákat. A legtöbb túlélte, de volt, ami nem. A téli kabátom kapucnijának a szőrméje kifehéredett, de egész jól bírta a strapát. :)

Mama két szobájába befértünk nagyjából a dobozokkal, holmikkal. Szinte az egész nyár kellett hozzá, hogy rendbe szedjük magunkat.

Hála Istennek, a hűtőnk működik, a mosógépet nem próbáltuk, de valószínűleg az sem ment tönkre. Még az is örömteli, hogy Sopronban ebbe a lakásba kerültünk, mert ide befért a hűtőnk. :) A másik lakásban, amit megnéztünk, egy konyhaszekrény miatt nem fért volna be, csak egy alacsonyabb hűtő. A kanapéra visszatérve: az nem fért volna el ebben a lakásban.

Azért ezt így leírni és újra átélni az eseményeket kicsit fárasztó, egyben jó emlékezni rá, hogy a nehézségekben Isten nem feledkezett el rólunk. Visszagondolva csodálkozok, honnan volt erőnk ehhez, minden bizonnyal Istentől kaptuk. Minden úgy történt, ahogyan kellett, ahogy a legjobb volt. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, ezért is írom le.

A történet következő része itt található.

4. Búcsúzás az ingóságoktól, avagy Isten gondviselése a nehézségekben 1. rész

2017. május 21-én a barátaink esküvőjén voltunk Nagymaros környékén, akiknek a garázsába beköltöztünk a holmijainkkal. Csongorral ott aludtunk, majd másnap, Csongor születésnapján, kettesben kirándultunk, kisvasutaztunk egyet. :)

Május 23-án nagy esőzés volt. Emlékszem, a sportcipőmben voltam, aminek a talpa már el volt repedve. Molnár Mamáék a Nyugati aluljáróban szoktak volt könyveket osztogatni (mostanában az Örs vezér terénél vannak), segítettem nekik összepakolni. Az autóhoz nem kísértem már ki őket, mert féltem, hogy beázik a cipőm. Hatalmas felhőszakadás volt. Akkor még nem is gyanítottam – tényleg Isten kegyelme, hogy eszembe sem jutott –, hogy mi lehet a garázzsal. Így nyugodtan hazamentem, nyugodtan pihentünk (kellett az erő a következő naphoz).

Ilyen szépen esett az eső Budapesten, 2017. május 23-án, délután 5 óra körül,
amikor mentem hazafelé.

Másnap is mentem Budapestre, mert reggel olasz nyelvórám volt. Délután írt Csongor, hogy István hívta telefonon, hogy a tegnapi esőzés miatt beázott a garázs és vagy 80 cm vízben úszott...

Első reakcióm: "úúúú". A második: "Hát, úgyis akartunk szelektálni, Isten megtette helyettünk". Ez a gondolat sokszor vigasztalt a későbbiek folyamán, a mai napig is. Először nem is gondoltam bele, hogy nem tiszta vízről van szó, mint a medencében.

Csongor is felutazott, és Istvánék is hazajöttek a nászútjukról, hogy megnézzék, mi a helyzet. Milyen csodálatos, hogy nem külföldre mentek, és hogy autóval voltak ott. Hát, azért nem volt 80 cm víz, de olyan 40 cm biztosan volt. Amikor odaértünk, akkor már ki volt szivattyúzva, de iszap volt mindenütt. Lehet, hogy nem csak sár, olaj, hanem csatornalé is volt, de nem biztos.

Aznap egész délután és este pakoltunk, szelektáltunk. Vettünk felmosóvödröt, gumikesztyűket is. Gyöngyi, István újdonsült felesége, főzött tésztát, csomagolt is nekünk.

Talán az utolsó előtti vonatpótló busszal mentünk haza, a buszon ettünk, éjfél után érkeztünk meg Dorogra. Csongorral egy időben postán leveleztünk, ezek a papírok is szétáztak, éjjel még próbáltuk megmenteni otthon, amit lehetett. A töltőtollal írt levelek teljesen megsemmisültek. Tanulság: ha postán írsz levelet, fényképezd le/szkenneld be, és több helyen tárold el, hogy hosszabb ideig megmaradjon.

Volt egy szép, L alakú kanapénk is, amit Editkétől kaptunk jelképes összegért. Editke a Meteorológiai Tanszéken volt a „mindenes”, titkárnő. Sajnos a kanapé is elázott. Neki nem mertem mondani, a Tanszéken sokáig nem tudták, hogy mi történt velünk. Lehet, hogy most is van valaki, aki nem tudja. Editkének szerintem még nem volt alkalmam arról beszélni, hogy mi lett a kanapéja sorsa.

A hűtőnk meg volt dőlve, amikor megérkeztünk, biztosan úszott a vízen, mert belül levegős volt. A mosógépünk is ott volt.

Nagyon sok könyv elázott, ki kellett dobni a nagy részét.

Volt pár zsák ruha is, és edények, evőeszközök.

Arra emlékszem, hogy reméltem, hogy a nyomtatónak nem lett baja. Amikor bementünk, láttuk, hogy még megvan és elég magason volt ahhoz, hogy ne érje víz. Istennek hála, Csongor öltönye is megúszta szárazon.

Csongor utána olvasott és kiderült, hogy ha 72 óránál tovább nedves valami, akkor elkezd penészedni. Ez három napot jelent. Kedd este volt az eső, tehát péntek estig haza kellett hozni és megszárítani a ruhákat, különben dobhattuk volna ki őket.

Szerdán voltunk ott először. Csütörtökön Apa hamarabb eljött a munkahelyéről, hogy utánfutóval lehozzuk a fontosabb dolgokat. Milyen jó, hogy a szüleimhez költöztünk, mert nem mehettünk máshová. Molnár Mamáéknál valószínűleg nem tudtuk volna elhelyezni a holmikat.

Amikor csütörtökön a reggelizés vége felé tartottam, betoppant a konyhába Dávid, az öcsém. El nem tudom mondani, mennyire megörültem neki! Isten küldte őt. Eredetileg nem tervezett aznap hazajönni, de mégis úgy alakult. Csongornak dolgoznia kellett, ő nem tudott jönni, így a szüleimmel és Dáviddal mentünk a sürgősen mentendő holmikért. Elhoztuk a hűtőt, a mosógépet, ruhákat, meg még nem emlékszem, miket. A kanapénk sem az autóban, sem otthon nem fért volna el.

Otthon, az udvaron kiteregettük a ruhákat. A hűtőt és a mosógépet a féltető alá állítottuk, hogy száradjanak. A garázsban párás volt a levegő, ha sokáig ott maradtak volna a gépek, valószínűleg megette volna őket a rozsda.

Ez egy hosszú történet, ezért két részletben töltöm fel, a második rész itt olvasható.

3. Búcsúzás André Mamától

Mama varrónő volt és a munkahelyén a mosoda és varroda vezetésével foglalkozott. A gyülekezet vezetője volt sokáig, sok mindent köszönhetünk neki. Ő húzta ki a tejfogunkat, amikor kicsit voltunk. Amikor nagyobbak lettünk, kivitt minket a buszhoz vagy a vonathoz, amikor kértük. Ha volt valami folt a ruhánkban, ő volt az, aki ki tudta mosni.

Amikor még idősebbek lettünk, sokszor mondta, hogy besétált az Alzheimer utcába. Nem fogtam fel, pontosan mit jelent ez. Aztán lassan, fokozatosan leépült. Sokszor elfelejtette, hogy mondtunk neki valamit. Tavaly tavasszal egy idősek otthonába került, mert otthon már nehéz volt megoldani az ellátását. Apa és Anya nap közben dolgoztak, Papa pedig cukorbeteg és nagyon gyenge a szeme. Anya, Apa és Papa minden szombaton meglátogatták Mamát. Volt, amikor más is csatlakozott hozzájuk. Egyszer, még a költözésünk előtt, Csongorral mi is mentünk. Mama ült a székében, Papa vitt neki banánt és mandarint. Mama lehúzogatta a banánról azokat a vékony szálakat, illetve a mandarinról a kis fehér szálacskákat. Apa és Papa mondta, hogy meg lehet azt enni. Mondtam, na, már tudom, honnan örököltem, mert én is mindig lehúzom ezeket. :) Aztán Anya javaslatára elénekeltük a Tüzed Uram, Jézus című éneket. Mama is énekelt. Olyan volt, mintha nem lenne semmi baja. Nekem ez volt az utolsó találkozásom vele. Éneklés közben könnyeztem, mert eszembe jutott, hogy lehet, hogy most látom utoljára Mamát.

Tüzed Uram Jézus (Győri Advent Kórus, 2009)

2017. július 29-én, szombaton, az unokatesóm, Peti is meglátogatta Anyáékkal együtt Mamát. Azzal a hírrel jöttek haza, hogy Mama aludt – délután kettőkor. Már nem evett napok óta, nem akart enni. Másnap reggel, amikor Apa és Anya elindultak Németországba nyaralni, szóltak az otthonból, hogy Mama tegnap este meghalt. Nem ért váratlanul. Mamát már jóval korábban elveszítettük, már korábban megsirattam.

Milyen csodálatos Isten időzítése: Csongorral épp otthon laktunk, így el tudtunk menni a temetésére. Sopronból kicsit nehezebb lett volna megoldani. Dávidnak is még nyári szünete volt, neki sem kellett Győrből hazajönnie (ha egyáltalán az órarendje lehetővé tette volna). Hihetetlen, hogy még a halál pillanatát is Isten rendezi el. Mama betegsége kegyetlen volt, főleg akkor, amikor még voltak "tiszta" pillanatai. Akkor azt kérdezte: "ki vette el az agyamat?". A halála viszont szép volt, nem fájt neki, egyszerűen csak elaludt.

Mostanában sokszor eszembe jut. Sok helyen látom a keze nyomát, például a téli kabátomon, amit több helyen is megvarrt. Sokszor eszembe jutnak a tanácsai. Ő most pihen, de remélem, hogy amikor Jézus eljön, találkozunk.

Mama széke, amit az otthonban használt, immáron otthon, a teraszon.

A következő bejegyzés itt van.

2. Isten ajándéka: a lakóhelyünk

A munkahely mellett az otthonunk földrajzi elhelyezkedése is megváltozott az elmúlt évben, kétszer is. Ebben a bejegyzésben leírom, Isten hogyan vezetett bennünket ezzel kapcsolatban.

Tavasszal kiderült, hogy rövid időn belül el kell költözünk az albérletünkből. Kerestünk másik lakást, de nem találtunk kifizethető áron normálisat. Nem tudtuk, hol fogok dolgozni, ezért nem nagyon akartuk magunkat lekötni albérlettel (minimum 1 év bérlési idővel). Molnár Mamáékhoz terveztünk menni, a padláson kialakított lakásba. A költözés előtti hetekben derült ki, hogy oda nem mehetünk, mert nem elég stabil, leszakadhat. Pedig már beleéltük magunkat. Ennek nem nagyon örültünk, de bíztunk benne, hogy Isten vezet bennünket. Olyan változékonyak voltak a dolgok, minden bizonytalannak tűnt, de igyekeztünk nem kétségbe esni és hinni, hogy Isten mindent jól eltervezett.

Egy nap elegünk lett a keresésből, és a magas, budapesti bérleti díjakból és egy kósza gondolat nyomán megnéztük, Sopronban mit lehet találni. Találtunk egy lehetőséget pont abban az utcában/házban, ahova a barátaink, Marciék költöztek. Ekkor kezdtünk el komolyan gondolkozni azon, hogy Sopronba költözzünk, ez után kérdeztem meg Jóskát, hogy aktuális-e még az állásajánlata.

A lakásból viszont mennünk kellett, ezért átmeneti megoldásként szóba jött egy albérletház. Majdnem sikerült szobát kapnunk, de szinte az orrunk elől vitték el. Ez pár hónapra lekötött volna bennünket és a május 23-i, emlékezetes nap után sokkal nehezebb dolgunk lett volna. 

Ezen a téren minden ajtó bezárult, csak egy maradt nyitva: a szüleimhez költözés. Ez sem volt véletlen.

Egyik barátunk, István, ebben az időben költözött a közelünkbe és pont mondta, hogy a lakáshoz jár egy garázs, de egyelőre nem használják. Milyen érdekes! Az egyik tervünk az volt, hogy bepakolunk egy raktárba, és csak a szükséges holmikkal költözünk Mamáékhoz, vagy a szüleimhez. Isten fantasztikusan időzíti az eseményeket! Tudtuk, hogy Isten azt akarja, hogy a garázsba „költözzünk”. Nem volt más megoldás.

Barátok segítettek a garázsba vinni a sok holmit. Nélkülük sokkal bonyolultabb és drágább lett volna a költözés, nagyon hálásak vagyunk nekik a segítségükért.

Május 18-án leadtuk az albérlet kulcsait és végleg a szüleimhez költöztünk. Szeptember elejéig ott laktunk, onnan jártam be az egyetemre. Egyszer lemértem, háztól házig talán 2 óra volt, de nem emlékszem pontosan. Istennek hála, a témavezetőim nem várták el, hogy minden nap bent legyek.

Amikor eldöntöttük, hogy Sopronba megyünk, elkezdtünk ott bérelhető lakást keresni. Volt egy lehetőség abban az épületben, ahova Marciék költöztek. Elmentünk megnézni, de drága lett volna, és már júliusban kellett volna költözni. Nagy nehezen, de nemet mondtunk. Milyen jó, mert így Mama temetésekor még otthon laktunk.

Jóska küldött egy köremailt a kollégák között, hogy albérletet keresünk. Az egyik kolléganő (Mária) sógornőjének a leendő munkahelyem közelében volt egy lakása, most ott lakunk. :) Mária mondta, hogy nehezen szánta rá magát a tulaj, hogy kiadja a lakást. Azt is mondta utólag, hogy ez a lakás pont nekünk volt szánva. Szeretünk itt lakni. Van pár hibája, de sokkal jobb, mint a régi lakás, amiben laktunk. Azt is szerettük, de ez kicsit jobb állapotban van.

Sokszor gondolkoztunk, hogy vajon jó lesz-e ez a lakás. A tulaj nagyon kedves volt. Még azt is megengedte, hogy a hűtőjét Marciék megkapják kölcsönbe, amíg nincs munkájuk és nem tudnak venni maguknak. Nem is gondoltam volna. Itt, Sopronban más a mentalitás, mások az emberek. Ha nem akarok általánosítani, akkor úgy fogalmazhatnék, hogy csak olyan emberekkel találkoztam, akik jó értelemben mások, mint a pestiek.

A bizonytalanságok között azért is imádkoztunk, hogy oda kerüljünk, ahol szükség van ránk. Nem tudtuk, hol van az a hely, de úgy tűnik, itt van, Sopronban.

A következő bejegyzés erre található.

A zenélő és kivilágított Tűztorony 2017. december 22-én, este hét óra körül (saját fénykép). :)

(A zene nem látszik a képen... :) )

1. Isten ajándéka: a munkahelyem

Ebben a bejegyzésben az álláskereséssel kapcsolatos történéseket írom le. Az előző bejegyzésben említettem már, hogy adódott egy soproni lehetőség. A leendő főnököm elhívott a Magyar Űrkutatási Fórumra mondván, hogy ez jó alkalom a beszélgetésre, és emellett megismerhetek pár témát, amivel a kollégái foglalkoznak. Közben az Országos Meteorológiai Szolgálatnál (OMSz) is megnyílt egy ajtó, az Űrfórum előtti héten voltam ott interjún.

Az Űrfórumon beszéltünk Jóskával, de még nem voltam benne biztos, hogy ez a munka nekem való (ha mondta volna, hogy vörös lidércekkel is foglalkoznék!). :) Úgy emlékszem, úgy mentem haza, hogy nem beszéltünk meg konkrétan semmit, hogy keressük-e majd egymást.

Majdnem egy hónap eltelt, amikor ki kellett költöznünk az albérletből és nem találtunk normális áron normális lakást. Elegünk lett a budapesti árakból, ezért újból felmerült Sopron gondolata. Most komolyabban elgondolkodtunk rajta. Megkérdeztem Jóskát, hogy aktuális-e még az állásajánlat. Az volt. :)

Már nem szerettem volna Budapesten maradni, így az OMSz egyre kevésbé tűnt vonzónak. Istennek hála, nem vettek fel. Eredetileg Martonvásárra szerettünk volna menni, onnan be is lehet járni és ott is van MTA és ott lakik a legkedvesebb unokatesóm, a férjével. Egész sokáig vártunk a lehetőségre, hogy hátha ott is lesz állás, de nem volt.

Már kezdtük magunkat beleélni, hogy Sopronba megyünk, amikor kiderült: volna még egy állás, MTA fiatal kutatóként, Budapesten. A szóban forgó Intézet elvileg pár éven belül áttelepül Martonvásárra. Ezzel az állással kapcsolatban megtudtam pár dolgot a fiatal kutató feladatairól. Nagy dilemmában voltam, hogy most jelentkezzek-e? Sopronban is meg lehetett volna pályázni fiatal kutatói helyet, de nem mertem, mert jobban leköti az embert, mintha csak pályázatból lenne alkalmazva.

Aztán egy nap, mosogatás közben azért imádkoztam, hogy Isten akarata legyen meg a munkahellyel kapcsolatban is. Ekkor jött az a gondolatom, hogy ha csak egy helyre jelentkezek, és nem pályázom meg a soproni fiatal kutatói helyet sem, akkor Istennek nem adom meg a választási lehetőséget. Tehát megpályáztuk, de végül nem nyertük meg. A másik állást még nem hirdették meg. Ezen a téren minden ajtó becsukódott, csak a soproni, pályázatból finanszírozott lehetőség maradt. Ekkor már örültünk neki, habár néha még bizonytalan voltam, mert nem tudtam, el tudom-e végezni a feladatokat, amik rám várnak.

Az Űrfórumon nem nagyon tudtam felfogni, hogy miről is szól a kutatás, amihez csatlakozom. Az első nap nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a vörös lidércekkel is foglalkozunk. Van Baján egy kamera, ami képes észlelni ilyen kisüléseket. Ez csak egy része a feladatomnak és inkább a nyári, zivataros szezonban jön előtérbe. A másik, szuper meglepetés az volt, hogy megbíztak egy meteorológiai mérőállomás adatainak a gondozásával. :) A fő projektben pedig programozni kell, python-ban. Szeretek programozni. :) Főleg python-ban. :) Azt nem mondom, hogy profi vagyok, de szeretek. :) Szóval ez a munka szerintem pont nekem való. Persze vannak nehezebb napok, amikor nem fog az agyam, vagy elegem van mindenből, de alapvetően szeretek itt dolgozni. A főnököm nagyon kedves, és nekem ez sokat számít. Néha már nem tudom, mit kezdjek a dicséretekkel. :) Viszont szerintem ez jobb, mintha soha nem kapnék egy jó szót sem a feletteseimtől.

Ezt azért írtam le, hogy ne felejtsem el, hogyan vezetett bennünket Isten, hogyan gondoskodott a munkahelyemről és milyen jó helyet készített számomra. 

A következő rész itt van.

Illusztráció: vörös lidércek a Nemzetközi Űrállomásról fényképezve.
A nagy, fényes égitest a Hold.
A vörös lidércek felett húzódó halvány sáv a légkör teteje.
El lehet képzelni, milyen hatalmasak ezek a kisülések.
A bajai kamerán kicsiknek tűnnek, mert nagyon messze vannak, pl. a Pó völgyében.